Ignác

Selyem Ignác a tökéletes ellentéte a huszonegyedik századi átlagember külcsínének, viselkedésének és életfelfogásának. Mintha az 1920-as évekből szakították volna ki, la mémoire d’un siècle passé hordja haját, mialatt chaplin-i lüktetés fedezhető fel járása ritmikájában, s közlekedése módjában is a régi filmek idéződnek meg.

Különc stílusa ellenére sok barátja van, les amis proches, a nők is kedvelik időutazó jellegét, mes chéries, társaságban sosem volt hiánya, ő egy igazi l’homme mondain, aki felszínes franciatudását igyekszik leplezni a különböző kifejezésekkel. Természetesen megválogatja barátait, többnyire színészek, kortárs költők (a kifejezés beszélő alliteráció véletlen jellegénél fogva is), akikkel bisztrókban, kávéházakban találkozik, a jelen szellemi fellegváraiban a múlt elveszett dicsőségének fényében. Egyszerűen nevezhetjük sznobnak is. Mindezen túl azonban, van egy életre szóló hobbija, az ő büszkesége, az ún. collection des timbres, ami a becses bélyegei gyűjteményének sznobizált megnevezése.

Selyem Ignác így sétált hát a körúton, 2012-ben. Úriember volt, megnézték az emberek, s nem is felejtették el. Sokan, és sokat beszéltek róla, híresebb lett, mint némelyik színész barátja, ő volt a Fantom. Szóval így, híresen sétálva a körúton, megpillantott egy plakátot, amitől igencsak megdobbant a szíve:

Tisztelt budapesti bélyeggyűjtők! – szólt a hirdetés.

Minden fanatikust örömmel értesítünk, hogy a mai napon, itt helyben kerül sor az első nemzetközi bélyeggyűjtő találkozóra. A belépés ingyenes, minden érdeklődőt szeretettel várunk!

– Istenem, egész életemben erre vártam. – mondta hangtalanul maga elé.

– Nincs már ilyen idióta manapság! – mondta ezzel párhuzamosan Martino, az „est” szervezője – Tökéletes inkognitó, senki nem téved ide, a hatóságok bekajálták. Az első maffiatalálkozó, amit nem fújnak majd le, amibe nem piszkít bele a rendőrség… Egy zseni vagy, Rodolfo fiam!

Ignác nem ment el a szokásos délutáni kávéra meghallgatni kedves kortárs költői kezdetleges költeményeit, hanem egyenesen hazarohant, s átlapozta bélyegeit, felelevenítette minden emlékét, érdekes kutatását, nehogy leszerepeljen a nemzetközi társaság előtt.

Néhány óra készülődés után mind szellemileg, mind külcsínileg teljesen felkészülve lépett be a művelődési házba, és magabiztosan bólintott az ajtóban ácsorgó, közel kétszáz kilót nyomó fiatalemberre, akinek így eszébe sem jutott megállítani őt. A terembe lépvén körülnézett, ahol négy-ötfős társaságokban ácsorgó csoportokat látott, melyek tagjai kedélyesen beszélgettek, néha sugdolóztak (bizonyára bélyegtárolási technikákról), illetve albumokat mutogattak egymásnak.

Ignác kissé bátortalanul állt, hisz teljesen idegen volt a társaságban, de egyszerre csak megszólította őt egy férfi egy hatalmas sebhellyel az arcán.

– Jó napot, honnan érkezett?

– Innen-onnan, ahol épp szükség van rám. – mosolygott Ignác.

– Értem. – Felelte a férfi gyanakodva, de biztonságos távolságtartásból. – Sebhelyesarcú vagyok. – tette hozzá.

Ignác megijedt, hát elfelejtették tájékoztatni. Jeligés a rendezvény. Így már minden világos. Neki is gyorsan ki kell találnia valamit. Aztán mégsem tudott.

– Én csupán Ignác vagyok. Olyan sokféleképpen jellemezhetőek a módszereim, hogy inkább meg sem próbáltak nekem nevet adni. – válaszolta, kissé nagyképűen, de nem akart kudarcot vallani így név nélkül.

– Maga mit csinál velük? – kérdezte témát váltva Sebhelyesarcú.

– Méretre vágom, rendszerezem őket, év szerint. – csillant fel Ignác szeme.

– Érdekes. És nem érez semmit? – kérdezte hidegen Sebhelyesarcú.

– Ezek csak tárgyak, csupán az emlékezés miatt csinálom, ki tudja, mióta gyűjtöm őket. Legnagyobb bánatom, hogy az elsők elvesztek, rosszul csomagoltam őket. Maga is tudja, ha nincs konzerváció, hamar tönkremennek…

– Természetesen. Mióta csinálja?

– Gyerekkorom óta. – felelte Ignác lelkesedéssel.

– Úgy látom nagyon ért hozzá, – válaszolt csodálattal Sebhelyesarcú – sosem találkoztam még ilyen fanatikussal. Lehet, hogy megbíznám néhány munkával, ha érdekli.

– Csak hobbiból csinálom, – visszakozott Ignác – de van néhány barátom, akik üzletelnek is, ők valamiért most nincsenek itt.

– Azt mondja, többen vannak? – döbbent le Sebhelyesarcú.

– Természetesen. Tudja, havonta összegyűlünk, és megmutatjuk az elmúlt harminc nap termését. Én kispályás vagyok hozzájuk képest.

A Sebhelyesarcú megköszönte a beszélgetést, kezet fogott vele, majd továbbállt, s odament Philippe-hez.

– Szerintem a déli maffiához tartozik, – kezdte mesélni – biztos, hogy nem közülünk való.

– Vigyázzatok vele, – válaszolt Philippe – de ne essen baja, nehogy hozzá nyúljatok. Nem akarok Pittoékkal balhézni. Itt nem zavar sok vizet, kémkedjen csak az ebadta, nem fog semmit megtudni.

Végül is, Ignác jól érezte magát. Nem tudta, hol vannak a barátai, de felhívni nem tudta őket, mert valamiért nem volt térerő a házban. Aztán el is felejtette őket, beilleszkedett a társaságba, beszélt franciákkal is, akiknek tudta fitogtatni hiányos tudását, igaz, erre ő nem jött rá, mert üdvözölték próbálkozásait. Egy idő után már ő volt egy négy-öt fős társaság közepe.

– Egyszer apám megkérdezte, miért csinálom. – kezdte történetét. – Azt mondtam neki, amíg téged nem érint, miért aggódsz, C’est mon affair. – hatalmas nevetés tört ki erre a társaságban.

– És hol tartja a hatalmas gyűjteményétét? – kérdezte tőle valaki.

– Az éjjeliszekrényemben, vagy az ágy alatt, ahol épp elfér egy új darab. – ecsetelte Ignác.

– Úgy látom Nevenincs úr igencsak megkedveltette magát. – mondta Philippe a Sebhelyesarcúnak, távolról szemlélődve. – Ideje meglátogatnom. – Szépen, lassan odacsoszogott Ignáchoz.

– Tiszteletem, kedves Uram! – üdvözölte. – Mi szél hozta erre?

– Mint mindenki mást. – emelte kalapját.

– Hallottam egyik s másik történetét, és meg kell mondjam, maga igazán belevaló fickó, mondja, nem fél a lebukástól?

– Tudja, én ezt nem tekintem illegális dolognak. Igaz, elég gyakran kacérkodom a törvénnyel, hogy megszerezzek néhány egyedi darabot, de vannak nálam elvetemültebb bűnözők is – nevetett – és szerintem, minél nagyobb tételben csinálja valaki, mindenki szeme láttára, annál inkább tudja a hatóságokat is az orránál fogva vezetni.

– Hehe, maga nagyon okos ember, tudja, ez ennek az egész „bélyegtalálkozónak” is a célja. Mondja, nem lenne kedve Pittoék helyett nekem dolgozni?

– Pitto? – értetlenkedett Ignác, majd elgondolkodott. – Ja, hogy Pitto. – folytatta. – Kezd megromlani a kapcsolatunk, már nem is nagyon tekintek rá, mint főnökömre, inkább szabadúszó vagyok, mint korábban említettem.

– És mondja kedves uram, nem lenne mégiscsak kedve az én alkalmazásomban dolgozni? – erősködött Philippe, és a zsebére mutatott. – Busásan megfizetnék egy ilyen kalibert.

– Tudja mit? – mondta Ignác – Megfogott. Adna nekem néhány percet? Mutatnom kell magának valamit, csak meg kell keresnem otthon. Itt lakom pár percre. Garantáltan le lesz nyűgözve.

– Csak nyugodtan, de vigyázzon! – bólintott Philippe.

– Én mindig vigyázok, teljes a diszkréció. – mosolygott Ignác.

Ignác felvette kabátját, kalapját igazgatta á la mode, vagyis a 20. század divatja szerint, majd kilépett az ajtón, még szívélyesebben biccentve a kövér portásnak, mint érkezésekor. Elkezdte szedni lépteit a háza felé, egyre szélesebben mosolyogva, de lakása előtt végül betért még egy másik épületbe, s a következő mondattal intézte el történetét:

– Biztos úr, van egy olyan gyanúm, hogy a szomszédban közel sem bélyegtalálkozó folyik, nem ártana a körmükre nézni!

Majd sarkon fordult, és elment a Műcsarnokba megnézni Bukta Imre kiállítását.

***

A novella megtalálható Álmok Útvesztőjén című kötetemben. A könyv megvásárolható 2100 Ft-ért dedikálva tőlem (krajnyakdavid@gmail.com), a Famulus Könyvesboltban, vagy az interneten az Underground Kiadónál, illetve a bookline-on.